2017. július 24., hétfő

18.fejezet - Happy end? (+18)

Sziasztok!
NE VERJETEK MEG! Nyugalom. Noha ennek a kötetnek itt a vége, de a következőben ugyan Ezarelé lesz a főszerep, de Nevra és Sam párosáról is lesz majd szó.
Köszönöm, hogy immár negyvenen!!! követitek a blogot, köszönöm a hozzászólásaitokat és a kedves szavaitokat. Nagyon jól esnek, és nagyon fel szokták dobni a napomat.

A második kötet első része augusztus vége, szeptember elejére tehető, ahol is az Elfek Birodalmába kukkantuk majd be, és nézzük meg, hogy Eza hogy viseli az olyan helyzeteket, amikben két tűz közé kerül.

Ebben a részben 18+ lesz, de jelölve van, hogy mettől meddig tart és ennek a résznek az ismerete nélkül is értelmes a történet. Mindenki saját felelősségére olvassa el, és legyetek elnézőek ugyanis nincs tapasztalatom ilyen téren. 

Csók mindenkinek! 
Rowena


Már a főhadiszálláson voltunk és mindenki a visszatérésünket ünnepelte, amit már már lassan zavaró nagy öröm kísért. Lépten nyomon kisgyerek lények jöttek oda hozzám, és kérték, hogy meséljem el, hogy mi történt. Nos, nem volt nagy sztori, és voltak akik eléggé lelombozva hagytak engem el, hogy menjek a dolgomra.

Miután magamhoz tértem Nevra ölében ébredtem fel, aki aggódva figyelte minden egyes mozdulatomat, és alig akarta hagyni, hogy felüljek.
 – Minden rendben? – kérdezte tőlem a vámpír, kinek kócos fekete haja, most még rendezetlenebb volt, mint általában. Ruhái cafatokban lógtak rajta, és hiába kérdeztem tőle, hogy mi történt, ő konokul némaságot fogadott.

Egy sötét barlangban voltunk, így a szemem a sötétet szokta meg, és a fény hiánya enyhén visszalökött a szédülésbe, ami egészen tűrhetővé vált, ezért mikor meggyőztem Nevrát, hogy végre menjünk, elindultunk a kijárat felé.

Utunkat egy fekete ruhás őr keresztezte, aki nem szólt semmit, csak lassan tovább engedett minket. Nem értettem semmit abból, ami körülöttem történt, de nem is bánom, ugyanis, ha valaki valamit ennyire titkol előtted, akkora azt tényleg nem kell zaklatni a kérdésekkel. Elmondja, ha akarja. Hosszú gyaloglást követően megpillantottam egy hatalmas repülőhöz hasonló közlekedésre használt eszközt, amin Miiko állt.

 – Gyertek már! – hallottam meg a jól ismert követelőző hangját. Nos, miután beszálltunk az érdekes kinézettel rendelkező repülőbe, Nevra mesélni kezdett.

 – Biztos kíváncsi vagy mi történt. Miután téged megmentett az a fazon, akit még most se sikerült megtalálnunk, azután egy csapat fekete ruhás harcos kimentett minket, és el akartak minket hurcolni hozzájuk, de mi ellen álltunk. Igen, esélyünk se volt, és majdnem vesztettünk is, de akkor megérezték a szagodat. Az ember vér illata egyszerre marni kezdte őket és sorra hulltak a földre.

 – De, akkor mikor én is ott voltam náluk, miért nem haltak meg?

 – Ez igen egyszerű. Mikor náluk voltál, ott a levegőben terjeng az ő szaguk. A fekete ruhások nagyon jó harcosok, de nagyon érzékenyek az illatokra, a emberekét kifejezetten nem bírják, viszont, hogy a palotájuk száz százalékig védett legyen a saját illatukkal töltik be azt – magyarázta Miiko.

 – Itt viszont csak sellő szag volt, és hamar megérezték a te illatod is. Innentől könnyű dolgunk volt, Keroék mentő csapata egyszerűen segített nekünk.

 – Jó, de amikor jöttünk ki, ott is volt egy őr  – vágtam közbe.

 – Ő hozzánk tartozik – válaszolta Miiko.

Ennyi röviden a történet. Mindenki jól van szerencsére, és az én sebeim is kezdenek eltűnni, sőt, már alig látszik a többsége. Nevra és én rengeteg időt töltöttünk együtt az elmúlt napokban, és egyre jobban közelebb kerültünk egymáshoz, mind a kettőnk örömére. Nem mondom, hogy nem vitatkoztunk, mert azok nem mi lettünk volna, de voltaképpen megvoltunk.

 – Sam, jössz vacsorázni? – kérdezte Króm.

 – Hogyne, megyek – azzal csatlakoztam kis barátomhoz, akivel alig tudtam beszélni az utóbbi időben.

 – Nos? Mi újság sellőkém?

 – Semmi nincsen. A sebeim már begyógyulni látszanak, és ezt Ewelin is megerősítette. Inkább te mesélj! – adtam át a szót neki.

 – Képzeld el! Ykhar és én, nos, kezdünk nem csak barátok lenni egymással – mondta a fiú, lassanként elvörösödve.

 – Juj, ez izgi. Részleteket kérek! – adtam át magam egy kicsit a tini lány énemnek, aki lassanként kezd nem tini lány lenni.

 – Hé, én se érdeklődöm afelől, hogy mit csináltok ti Nevrával. Fujj! – tetetett felháborodást Króm. Nevetve belebokszoltam a karjába, miközben befordultunk az ebédlőbe. Miután megettük a kevés vacsorát, mert, ha valami nem változik az Eel menedékben, az a kaja mennyisége, én visszatértem a szobámba.

Lassanként beköszönt majd a tél hozzánk, így Miiko felajánlotta, hogy menjünk el együtt ruhát venni nekem, amibe örömmel beleegyeztem. Miközben letusoltam, hallottam, hogy valaki benyit a szobámba, becsukja az ajtót, majd azt kulcsra zárja. Igen, Nevrának még mindig nem volt világos a magán zóna kifejezés, de most kivételesen nem bántam ezt.

A pizsamámba kilépve vettem észre az ágyamon fekvő fiút, aki a plafont bámulta, de mikor észrevett hosszasan végigmért.

 – Gyönyörű vagy! – mondta.

 – Dehogy vagyok. Örülök, hogy embernek nézek ki. Bár itt Eldaryában ez mellékes.

 – Miért gondolod, hogy nem vagy? Mindenki szép a maga módján, de te. Egyszerűen csodálatos vagy.

 – Hagyd abba!

 – Miért? Mert zavarba hozlak? – lépett közelebb hozzám a fiú. Arcunk pár centire volt egymástól, éreztem kellemes illatú leheletét és a csodás szeme a lelkemig látott. Leültünk az ágyamra, ezzel megszakítva a csodálatos pillanatot, és tovább kezdtünk beszélgetni lényegtelen dolgokról.

(+18, mindenki csak saját felelősségre)

 – Annyira fáj a vállam – mondta a fiú. – Nem akarod megmasszírozni?

– Olyan hisztis vagy mondtam, de Nevra mögé térdeltem, kezemet a vállára helyeztem, majd masszírozni kezdtem.


Igen ott jó dicsért meg. Már vagy tíz perce masszíroztam a vámpírt, mikor meguntam és kedvesen egy puszit nyomtam az arcára, majd a nyakát kezdtem szívogatni. Fogalmam sem volt, hogy mikor jött nálam elő ez a vágy, de érezni akartam Nevrát. Magamon.

A fiú nyögött egyet, mire én lejjebb csúsztattam kezemet az oldalán, majd a hasánál megállítottam magam. A vérszívó hirtelen mozdulattal megragadta a kezem, és maga alá rántott, ő pedig fölém tornyosult.

Nagy sóhaj hagyta el a számat, de ekkor Nevra pólóm alá nyúlt, és száját az enyémre tapasztotta.
Pólómat egyre csak feltűrte, míg  végül megszakítottuk a csókot, de csak addig míg leszedtük egymásról a felesleges ruhát. A vámpír a melltartómmal bajlódott, majd mikor megunta, hogy nem tudja kikapcsolni, anyagszakadást hallottam és a használhatatlan melltartóm a földön hevert. Ez még jobban felkorbácsolta a vágyamat, Nevra pedig apró puszikkal hintette be a melleimet is. Én hangosan nyögtem, mire Nevra száját az enyémre tapasztotta.

Halkan baby azzal a kezével a nadrágomtól is megszabadult, és a bugyimat félre húzva kezdte izgatni a csiklómat, miközben végig csókolt.

Olyan nedves vagy súgta a fülembe. Mikor nem figyelt egy pillanatra, fordítottam a helyzetünkön és én kerülten felülre. Kibontottam az övét, majd a sliccel kezdtem bajlódni, és észre vettem, hogy Eldaryában sokkal összetettebb egy férfi nadrág, mint a földön.

Végül sikerült kibontanom, majd lehúztam a vámpírról, aki hangosan sóhajtozott. Apró csókokat leheltem a mellkasára, miközben kezemet levezettem az alsójához, és ott gyengéden megmarkoltam a férfiasságát, ami akkorra már kőkemény volt. Nevra felemelkedett engem ezzel hátra nyomva, majd fordított a helyzetünkön és ismét én kerültem alulra.

Most szólj, ha nem akarod! figyelmeztetett, de én csak szenvedélyesen megcsókoltam. Nevra arrébb húzta a fehérneműmet, majd belém tolta két ujját, mire én egy kicsit összerándultam, amit a vámpír is észrevett, ezért megvárta, hogy megszokjam, majd egy újabb ujját csúsztatta belém.

Felnyögtem, de Nevra csak tovább csókolt, majd nem bírta tovább, lerántotta magáról az alsóneműét és lassan belém tolta magát. Már nem fájt annyira, mint az első együttlétem, azért éreztem, hogy Nevra sokkal nagyobb, mint aki az első volt.

A vámpír türelmes volt és odafigyeltem rám, majd mikor megszoktam elkezdett lassan mozogni. Egyre gyorsabb tempót diktált, én meg éreztem, hogy közel a vég.

Nevra suttogtam, mire ő csak megint megcsókolt. Nem kellett sok, és el is mentem, de nem sokkal utánam a vámpír is mellém feküdt. Belepuszilt a hajamba, majd magához ölelt.
Szeretlek Nevra.

Én is téged Sam.

(+18 VÉGE)


Együtt aludtunk el. Ez volt a mi történetünk. Nem volt sokszor boldog, és rengetegszer vissza akartam menni a saját világomba, de már tudom itt a helyem. Ez az én otthonom, bárki bármit mondd, és akik itt vannak, mind fontosak a számomra. 

2017. június 25., vasárnap

17.rész - Mert inkább a fekete ruhások, mint a sellők

Sziasztok!
Nos igen, itt az új rész. Nem haltam meg, élek még, viszont a részek gyakorisága csökkenni fog. A blog folytatódni fog, nem kell aggódni, előbb vagy utóbb lesznek részek. Remélem minden héten tudok majd egy részt kitenni, de ez nem mindig sikerülhet.
Ugyanakkor köszönöm, hogy várjátok a folytatást, ez nagy löketet tud adni az embernek!
Puszi: Rowena


Hogy mire emlékszem az egészből? Arra, hogy az egyik pillanatban még egy esküvő közepén álltam, a másikban meg egy vízalatti menedékben találtam magam. Sötét volt, és hideg. Az uszonyom kinőtt és csak azon járt a fejem, hogy mi történt és reménykedtem benne, hogy a többiek jól vannak.

 – Végre felkeltél! – szólt oda nekem egy vörös hajú sellő lány. Rögtön Ariel jutott eszembe róla, de tekintete egyáltalán nem hasonlított arra a kedves sellőére, aki a mesefilmben volt.

 – Öhm, ne haragudj, de te ki vagy? És én mit keresek itt? És úgy mi történt? – öntöttem a kérdések zuhatagát a lányra, aki rám emelte unott arcát, majd valamit eldobott a barlang végébe és magyarázni kezdett.

 – Lilikorn vagyok, a sellők vezérének egyik cselédje, ha úgy tetszik. Mivel a te ereidben is csörgedezik a mi vérünk, ezért hozzánk tartozol. Veszélybe sodortak azzal, hogy nem hoztak rögtön ide hozzánk, mert ha nem tudjuk elmagyarázni és megtanítani neked azokat, amiket tudnod kell, akkor meg is halhatsz. Bár, mit várunk egy elftől, egy ismeretlen tündértől meg egy vámpírtól. Vicc az egész bagázs.

 – Ne beszélj így róluk! Ők csak jót akartak nekem – próbáltam védeni az ismeretlentől őket. A hideg futkosott a hátamon és csak egy dolog járt a fejemben, az pedig a szabadulás volt.

 – Jót azzal tettek volna, ha egyből idehoznak. Láttam az uszonyod, még pikkelyt is szereztek tőled, amihez nem volt joguk. Szánalmas – nézett undorodva a sellő.

 – Én egyeztem bele. Meg amúgy is. Mit tudsz te rólam? Az életemről? Gondolom haza, ti se tudtok juttatni, szóval semmivel nem vagytok különbek tőlük. Ők legalább nem raboltak el, szabadon mászkálgathattam, sőt még menedéket is adtak.

 – Nem érted meg, hogy meg is halhattál volna? Látom, te se az eszedről vagy híres. No, de ha a király parancsa az, hogy készítselek fel, nem állok neki ellent.

 – De én igen. Hagyd, hogy elmenjek! – hisztiztem tovább, de mindhiába. Az agyam leterhelt volt, és mióta ide csöppentem csak a bajt hoztam magammal. Semmi értelme annak, hogy itt maradjak tovább. Hiányzott az otthonom, hiányoztak a barátaim, a családom és bár ez az érzés mindig bennem bujkált Eldarya csodái elfeledtették velem ezt az egészet.

 – Van módja, hogy hazajuss – szólalt meg Lilikorn egy nagy sóhaj kíséretében.

 – Tényleg?

 – Igen. De ne reménykedj, hogy hazajutsz! Módja van, de ahhoz rengeteg minden kell. És amúgy is. Már ez az új életed – magyarázta. Új életem? Tényleg az lenne? Annyi lény van itt, akik fontosak lettek a számomra ezen a rövid idő alatt, hogy észre se vettem, hogy új értelmet nyert a létezésem. Annyi barátom lett és én ezt mind észre se vettem. Pedig itt volt az orrom előtt.

*****

A nagy gondolatmenetemet egy nagy robaj szakította meg, mire Lilikorn összerezzent és karon ragadott, majd úgy ráncigált ki a cellából, mintha minden összedőlne, ha nem mennénk ki onnan.

 – Ez Neptunus. Haragszik...– suttogta a sellő izgatottan, miközben vad tempóval evezett a vízben, és ezt a példáját én is követtem.

 – Miért haragszik?

 – Nem tudom, de jobb lesz, ha sietünk – mondta. Egy életnek tűnő úszkálás után végül csak beértünk a királyi palotába, ahol már senki sem járt. Lilikorn azt mondta, hogy biztos már mindenki a királynál van, és csak ránk várnak, de tévedett. Mikor beléptünk a fénypompás terembe, ami ki volt díszítve mindenféle szobrokkal, ami hasonló sellőket ábrázol, még több mint a terem fele üres volt. Helyet foglaltunk az egyik sarokban és onnan vártuk az események folytatását.

Miközben ezt tettük, én végignéztem ismét a termen, és rájöttem, hogy ez az egész hely, egy nyitott dolog lehet, ugyanis ha feltekintettem, akkor láttam a vízben úszkáló halakat és egyéb élőlényeket. Később azt is megtudtam, hogy egy átlátszó üveggel van elszigetelve a tenger további részétől. Személy szerint nagyon ötletesnek találtam ezt, ezért érdeklődve kémleltem a csodás tenger alatti életet.

 – Kedves egybegyűltek! – szólt egy mély hang a terem egyik feléből. Mindenki elhallgatott, már senki sem csapkodott az uszonyával, és csakis a mély hang tulajdonosát bámulták, aki egy ősz hajú, hosszú szakállú, izmos ember volt, akin már meglátszott, hogy nem mostanában született.

Erős arcvonásaiból, éles szemeiből sütött az, hogy megköveteli a tiszteletet, ezért nem is csodáltam, hogy mindenki néma csendben hallgatta a monológját.

 – A sötét rész elleni támadásból sikeresen minden katonánk visszatért és megszereztük azt is amit akartunk. Érdemesnek tartom megemlíteni, hogy köszönjük meg drága hadi tábornokomnak, aki nem csak a sellőlányt hozta el nekem, hanem az Eel menedék négy vezetőjét is sikerült fogságba ejtenie – mondta kimért hangon. Nagy tapsvihar követte az elhangzó szavakat, majd mikor újra csend lett, Neptunus folytatta.

 – Tudnotok kell, hogy a fekete ruhások biztos ellen támadást fognak indítani ellenünk és Eel tagjai is. Ezért kérek mindenkit, hogy legyen felkészülve az esetleges támadásokra. Lilikorn, kérlek te keress fel ennek végeztével! – fejezte be rövid mondandóját, majd nagyot koppantott a három ágú szigonyával, mire mindenki a dolgára indult. Lilikorn megragadta a karomat, majd a Tenger Istenéhez rángatott, ahol magabiztosan megállt.

 – Mit szeretne őfelsége? – kérdezte a lány.

 – Hol van a sellőlány? – válaszolt kérdéssel a kérdésre.

 – Ő az – mutatott rám a vörös. Neptunus lassan végigjáratta tekintetét rajtam, majd csak megforgatta a szemeit.

 – Ő sem az. Sosem fogom megtalálni – nézett az égre.

 – Mármint kit? – csúszott ki a kérdés a számon, akaratom ellenére. – Vagyis, elnézést...

 – A lányomat. Évekkel ezelőtt elrabolták és azóta kerestetem. De nem találom. Abban reménykedtem, hogy te vagy az, de úgy tűnik a víz nem akarja, hogy megtaláljuk. Bele se merek gondolni, mi lehet vele – mesélte Neptunus, és szemében egy könnycsepp csillant meg, amit aztán gyorsan le is törölt.

 – Felség, mit kezdjünk most vele? – mutatott rám Lilikorn.

 – Nekem mindegy. Ha vissza akar menni, felőlem visszamehet. Sok hasznunk nem lenne belőle. Ellenben, ha el akarná hagyni ezt a paradicsomot, akkor tanítsatok meg neki mindent a népünkről – mondta, azzal egy másik sellőhöz kezdett beszélni, egy olyan nyelven, amit nem értettem.

 – Tehát, elmehetek? – kérdeztem. Nem akartam elhinni, hogy ennyivel megúszhatom, szó szerint, azok után, amik történtek. Mint később rájöttem, nem is úsztam meg.

*Nevra*

Egy jéghideg ketrecben ébredtem, ahol Valky, Ezarel és Miiko még kómában voltak, ezért egyedül kellett szembenéznem a veszedelemmel. Emlékeztem mi történt, de nem tudtam mit kezdhetnék a helyzettel. A csuklómon egy erős vasbilincs volt, amit akárhogy szorítottam nem nyílt ki, ezért egy idő után feladtam a felesleges próbálkozást és inkább kiút után néztem.

 – Na, a vámpír felébredt! Pont jókor, ugyanis csak veled akartam beszélgetni – törte meg hirtelen a csendet egy éles férfi hang.

 – Ki vagy? És mit akarsz? – kérdeztem és még én is meglepődtem, hogy a hangom vagy két oktávval magasabban szólt.

 – Halkabban már! Mi ez a nyávogás? Köszönöm kérdésed, de nem válaszolok rá. Te viszont válaszolni fogsz nekem, különben...

 – Különben mi lesz? – vágtam vissza.

 – Egy vágás a sellőn minden rossz válasznál – mondta. Nem értettem mire gondol, de akkor. Megláttam, hogy Sam ott van a karjai között és a karjához fog egy kést. Olyan ideges lettem, mint még soha. Legszívesebben megöltem volna azt az embert vagy mit, aki fogva tartja.

 – Úgyse mered – sziszegtem.

 – Azt hiszed? – azzal egy hosszú és mély sebet ejtett a sellőm karján, amiből a vér lassan kezdett folyni.

*Sam*
Nem emlékszem semmire. Miért vagdossa a testemet ez az ember? Hogy kerültem ide?
 – Segítség! – kiabáltam volna, de egy hang se jött ki a hangomon és semmit nem hallottam. A körülöttem történő dolgokat is alig érzékeltem és nagyon gyengének éreztem magam.

*Nevra*
 – Hol van? – kérdezte az idegen.

 – Mi?

 – Rossz válasz – azzal egy vágás Sam hasán. Két tűz közé kerültem. Nem mondhatom el, hogy hol van a manna bánya. A nagy manna is a kristály teremben már egyre csak veszti erejét, de ha nem árulom el, Samet megöli. Miért? Miért pont velem történik ez?

 – Hol van? – kérdezte ismét.

 – Nem tudom – feleltem. Még egy vágás Sam testén. A tehetetlenség egyszerűen átjárta az egész testem és még életemben nem éreztem magam ennyire bénának. Ekkor egy hatalmas robaj szakított meg mindent, és egy fekete ruhás ember jelent meg. Könnyű szerrel megmentette Samet, majd a lány lassan élettelenné vált testét felemelve a vízhez vitte. A sellőm kinyitotta a szemét, ami miatt hatalmas kő esett le a szívemről.

 – Megmenekültünk – hallottam a fejemben Miiko hangját.

 – Egyelőre – válaszolta a fejemben Valkyon.

2017. május 25., csütörtök

Helyzetjelentés

Sziasztok!
Nem, nem egy új résszel jelentkezem, sőt egy kis magyarázkodással inkább. Őszintén szólva nem úgy alakult az utóbbi időm, ahogy terveztem. A suli felhalmozódott, ráadásul a magánéletem sem volt éppen nyugodt, így annyira tele volt a fejem mindennel, hogy egyszerűen nem volt már kedvem írni. 

Valószínűleg, míg vége nincs az iskolának, addig nem fogok új részt hozni, mivel kell a szünet. Nyugalom, a történetet folytatni fogom, mivel úgy érzem megéri és én is szeretem írni, szóval amint (lehetőleg minél előbb) újra lesz életkedvem ugyan úgy jönnek majd a részek.

De, hogy mi várható? Nos, Nevra + Sam kapcsolatában, a sellők elleni harcokban és a fekete ruhásokkal folytatott galibával kezdünk a végére érni, tehát körülbelül ennek a "kötetnek" még 5-6 (lehet kevesebb, lehet több) része lesz. De nem kell megijedni, ugyanis készülni fog egy második "kötet" is, amiben Ezarel kap majd főszerepet.

Remélem jól vagytok és nem haragudtok nagyon rám!
Puszi: Rowena

2017. május 3., szerda

16.rész - Mert az esküvőn is folyhat vér

Sziasztok! 
Először is nagyon sajnálom, hogy régen volt rész. Most ide jöhetnének a hülye indokok, hogy az iskola, az időhiány, stb., de tekintve, hogy az írást és a sulit mindig össze tudtam és tudom passzintani így ez nem igaz. Egyszerűen nem volt kedvem, nem tudtam megírni, ha pár szót sikerült is bepötyögnöm utána már szinte sírva zártam be a bloggert, hogy ez nekem nem megy. Kellett egy kis szünet.
Másodszorra nagyon köszönöm, hogy a blogon már 35!!! feliratkozó van, és a sok bátorító kommentet, amit kapok tőletek. Kifejezetten fel szokták dobni a napomat. Ennek keretében jegyezném meg, hogy van egy kampány, ami nem is olyan rég látott napvilágot és arra szeretnélek kérni titeket, hogy csatlakozzatok. Nem kell semmit se tenni, egyszerűen, ha elolvastál egy részt vagy olvasol egy blogot, akkor kommentbe beírod, hogy "miisittvagyunk <3". Ezáltal az író több visszajelzést kap majd. Ennek a kampány neve a MIIV. Köszönöm, ha csatlakoztok!
És harmadjára. Legtöbben az Eldaryás csoportból ismernek, de meg szeretném jegyezni, hogy van egy másik blogom (nem is egy, de az most lényegtelen), ami egy Csábításból jeles fanfiction. Ez a blog februárban talán, de ebben nem vagyok biztos bezárt, ugyanis vége volt a ficimnek, de most egy új történettel állok elő azon az oldalon. Ha érdekel titeket, ide kattintva megleshetitek. Az első rész a napokban ki fog kerülni.
És akkor elég is a papolásból, nézzük azt a részt! 

Miikoék visszatértek a sikertelen útjukról, ami csak még jobban lelombozott. Csak annyit sikerült nekik kideríteniük, hogy mikor lesz az esküvő. Keserű mosollyal búcsúztam el a többiektől, majd a szobámban a takaró alatt összekuporodva feküdtem. Mióta itt vagyok minden olyan furcsa bennem. Bár rengeteg barátot szereztem, mégis foglalkoztat, hogy mi van az otthoni barátaimmal. Hiányoznak a szüleim, a haverjaim, az öcsém, a házunk, a normális életem. És bár ezeket az érzéseket napközben el tudom nyomni magamban, attól még mikor egyedül vagyok sokszor eszembe jutnak. 
Egyedül vagyok. 

Két hét elteltével mindenki gőzerővel dolgozott a terven, amivel ki akartuk menteni Nevrát. Holnap van az esküvő, mi nekünk meg holnapig mielőtt kimondják az igent, ki kell menekítenünk őt. 
Gombóccal a torkomban voltam az edzésben, minden rúgásom és ütésem erőteljes volt, és sokszor ütöttem meg véletlen, túl erősen az edzőtársam. Mindenki érezte a nyomott hangulatomat, ami az ő kedvükre is rányomta a bélyeget. 
 – Sam, gyere egyél velünk! – szólt nekem Valky, de én csak megráztam a fejem, majd a kapuhoz ültem őrködni. Gondolataimba mélyedtem és kizártam a külvilágot.

*Nevra* 
A ruhapróba, a díszítés és az egész hercehurca mellett rájöttem, hogy nekem sose lesz esküvőm. Bár ironikus, hiszen holnap ott fogok állni az oltárnál és össze kell házasodnom Leeanával. 
 – Nevra, hol van a pizsamám? – sétált be a szobába az a ribi. Fekete csipke bugyit viselt, és ehhez egy fekete melltartót vett még fel. Tudtam, hogy direkt csinálja, és hát én is férfiból vagyok, nem tehetek ellene. Gyorsan felpattantam és kirohantam a szobából, még mielőtt a nadrágom még szűkösebbé vált volna. Felícia ötlete volt, hogy lakjunk egy szobában, miszerint, majd jobban megkedveljük egymást. Hát, hogyne! 
 – Sam – sóhajtottam. A falnak dőltem, majd meredten néztem ki az ablakon. Holnap esküvő én meg nem azt veszem el, akit szeretek. A függöny, mintha meglebbent volna, mire összerezzentem és odaléptem, hogy megnézzem mi az. Sam alakja tűnt fel, rögtön meg akartam ölelni, de akkor az egész köddé vált.Ez már beteges. Beletúrtam a hajamba és próbáltam erőt venni magamon, majd elindultam a szobába. 

*Sam* 
Az idő csigalassúsággal telt, alig tudtam valamit kezdeni magammal és este még az álom is jó messzire elkerült. Reggel kómásan, félig leragadt szemmel, de ugyanakkor izgatottan léptem ki a kapu őrrészéből. Ma lesz az esküvő. 
 – Sam, megköszönnénk, ha végre idetolnád a képed! – kiáltott oda nekem Ezarel. Észre se vettem, hogy, ők már indulásra készen állnak. Króm, Valky, Miiko, Ezarel és Jamon ott vártak rám, én meg gyorsan odarohantam volna, ha nem botlok meg egy kőben és zuhanok a földre. 
 – Jól vagyok! – kiáltottam, azzal gyorsan felpattantam. Ezarel gúnyosan nevetett, mire Jamon csúnyán nézett rá. 
 – Ezarel nem nevetni Sam – mondta az óriás izomkolosszus. 
 – Aranyos vagy Jamon, köszönöm. 
 – Úgy nézel ki, mint aki három hete csak piál és drogozik – szólt oda Ezarel, mikor végig mért. Beleütöttem a karjába, mire ő csak felnevetett.
 – Lehet jobb lenne, ha itthon maradnál – ajánlotta Valky, mire gyilkos tekintettel meredtem rá. Erre ő hátrált pár lépést. 
 – Valky. Megeszlek – fenyegettem meg. 
 – Valkyon, én a helyedben költöznék a Sötét oldalra, vagy beleugranék a tóba – nézett Ezarel komoly arccal. Csak megforgattam a szememet, majd Miikora vándorolt tekintem, aki unottan bámult maga elé. Végül nagy nehezen elindultunk. Én azt hittem, hogy na majd megint csónakázhatunk, de nem. Ezarel ránk öntött valami lötyit és a következő pillanatban már a kastély egyik börtön cellájában voltunk. Valami irtózatosan büdös volt, de hamar rájöttem, hogy az nem a börtön hibája, hanem Ezarel főzetének a szaga ilyen. 
Minden üres volt, fent pedig harangoztak, amiből arra következtettem, hogy már elkezdődött ez az egész maszlag. 
 – Sam, Jamon és Valky menjetek a trónterembe, Ezarel, Króm és én biztosítjuk a terepet – adta ki a parancsot Miiko. Minden úgy történt, ahogy ő mondta. A srácok és én elindultunk és hamar megtaláltuk a termet, ahol az egész esküvő folyhatott. Gyorsnak kellett legyünk és tekintve, hogy egyik útitársam sem a beszédéről volt híres, így csöndesen ballagtunk. A szívem vadul zakatolt, mind az izgalom és amiatt is, hogy újra láthatom Nevrát. 
 – Jamon, te figyelj az őrökre, én Sammel megmentem Nevrát, rendben? – bólintottunk, majd rám hárult a feladat, hogy benyissak. A kezem reszketett, alig tudtam megfogni a kilincset. Beléptünk és minden szem ránk szegeződött. Felícia tekintete szikrákat szórt, Nevra értetlenül bámult ránk, egyedül az őrök rohantak rögtön oda hozzánk és akartak elfogni minket, de Jamon és Valky nem engedték a közelembe egyiket se. 
 – Hogy kerültetek ide? Őrök elfogni őket! – értetlenkedett Felícia. Fürge mozdulatokkal kerültem ki a támadásokat, fél szemmel ugyan figyeltem a többieket is. Hosszú dulakodás után, mégis elfogtak minket. Az őr erősen tartotta a kezemet. 
Nevra aggódva nézett engem, de mikor odaugrott, hogy segítsen egy őr elkapta őt. Persze, voltak fekete ruhások, akik holtan feküdtek a földön, de túlerőben voltak. 
 – Meguntam, hogy mindig keresztbe teszitek a számításaimat. Magam foglak megölni benneteket! – kelt ki magából Felícia. 
 – Abba nekem is lesz beleszólásom! – hallottam egy nagyon mély férfihangot a hátam mögül. Feltárult az ajtó és vagy ötven kék, zöld, lila ruhába öltözött ember rohant be rajta, előttük pedig a hang gazdája. 
 – Sellők – suttogta Nevra. Az egyik lila ruhás ember kiszabadított engem, majd odalökött az újonnan érkezett csapathoz. 
 – Mi történik itt? – kérdeztem, mire a csapat vezére rám nézett. Reszketett a lábam, ahogy hideg pillantásokkal végig mért. Vigyétek őt haza! – utasított pár zöld ruhást, akik durván kezdtek kilökni az ajtón. Ellenkezni sem tudtam. 

*Nevra* 
Megkövülten álltunk a srácokkal és tehetetlenül próbáltunk szabadulni. A sellő király, sosem a kedvességéről volt híres és mindegyikünk tudta, hogy nagy bajban vagyunk. 
 – Rég beszéltünk Felícia – kezdett bele mondandójába. 
 – Igen. És jó is volt úgy – vágott vissza a nő. Félt. A szagából megállapítottam, hogy fél. Nagyon. Mégis próbálta erősnek mutatni magát, ami nagy tiszteletet érdemelt. 
 – Ugyan kérlek! Most én irányítok – nevetett fel hangosan a férfi. Ekkor egy kést húzott elő a nadrágjából, amit nagy lendülettel a nő felé dobott, aki nem tudott elmenekülni. Testéből a vér lassan folyt ki, míg végül átáztatta a fehér ruháját. 
 –  Anyám! – sikított fel Leeana, de a következő pillanatban ő is a földre rogyott. A sellő király hangos nevetése töltötte be a termet, majd felénk fordult. 
 – Fontosak vagytok neki, ezért még nem öllek meg titeket. Egyelőre! – fordított hátat, majd büszkén elhagyta a termet.

2017. április 20., csütörtök

15.rész - Mert a szívverését hallgattam...

 – Jól vagy?

Hirtelen nem tudtam megállapítani, hogy ki az. A hangja ismerősen csengett, de alkata hirtelen teljesen idegennek tűnt. Ettől függetlenül a karjaiba borultam és folyó könnyeimet a pólójába töröltem.

 – Minden rendben lesz – nyugtatott. Felemeltem a fejemet, kitöröltem szememből a könnyeket, és szembe találtam magam Valky gyönyörű szemeivel. Amikor felismertem, még nagyobb kő esett le a szívemről, de ő gyorsan felállított.

 – Valky – suttogtam.

 – Sam, sietnünk kell! Gyere! – kirohantunk a cellámból. Még most se tudtam teljesen megmondani, hogy mi történt, de Valky jelenléte megnyugtatott. Egy sötét alagútban rohantunk és bár nehezen, de próbáltam tartani az iramot a gárdavezérrel. Már ott tartottam, hogy mindjárt megfulladok, de akkor nagy fényesség közepette kiléptük egy tisztásra. Hunyorogva néztem szét és ott megláttam a többieket. 
Életemben nem örültem még ennyire semminek se. Viszonylag megnyugodva ültem le a földre, és elnyújtóztam rajta.

 – Sam – jött oda hozzám Jamon. Kerek szemeivel rám nézett, majd váratlanul magához ölelt. A nagy izomkolosszus, majd összeroppantott ezért levegő után kapkodva próbáltam leszedni magamról.

 – Én is örülök neked Jamon, de majd megfojtasz.

 – Jamon sajnálja – azzal elhajolt tőlem, mire Króm ugrott rám. Nevetve próbáltam leszedni magamról, noha ez nem sikerült és attól tartottam, hogy bármelyik pillanatban elszakadhat a ruhám és a földre hullhat, én meg ott állhatok anyaszült meztelen.

 – Jó, hogy újra itt vagy – mosolygott Miiko is. Kedvesen viszonoztam a mosolyt. Egyedül Ezarel állt ott és nem szólt semmit csak nézett. Nem tudott mit mondani, de én se. Valami megmagyarázhatatlan kötelék alakult ki köztünk, amit nem mondanék szerelemnek. Inkább olyan szoros baráti köteléknél is erősebb valami.

Odaléptem hozzá, majd nevetve a karjaiba ugrottam. Abban a pillanatban elfelejtettem mindent. Nevrát, a fekete ruhásokat, a sellőket, Eldaryát és csupán örültem az elfnek, aki nagyon meglepődött a hirtelen támadásomtól, de viszonozta azt.

 – Örülök, hogy itt vagy – suttogta a fülembe úgy, hogy csak én halljam.

 – Én is – mondtam.

 – Nem akarom megszakítani az ünneplést, de Nevra még mindig nincs itt – szólalt meg Leiftan. Igaza volt. Nevra még mindig nem szabadult ki.

 – Jó akkor az lesz, hogy Sam visszamegy a főhadiszállásra Ezarel visszakíséri, Leiftan, Valkyon és én elindulunk a fekete ruhásokhoz. Jamon, te menj vissza a kapuhoz és nézd, hogy senki ne menjen be! Rendben? – mindenki bólintott, majd elindult a dolgára. Én csendesen kullogtam Ezarel mellett. Bár nagyon vágytam egy forró fürdőre és egy meleg paplanra, bármit megadtam volna azért, hogy Nevra hazatérjen és minden olyan legyen, mint régen.

 – Min agyalsz? – törte meg a csendet Ezarel. Összerezzentem a hangjára, majd kérdőn néztem rá.

 – Honnan gondolod, hogy agyalok bármin is? – tettem fel a cselesnek vélt kérdésem, de hamar rájöttem, hogy az elf ezeknek a kérdéseknek a mestere.

 – Hogy honnan? Szinte a nyálad kifolyik a szádból, és az amúgy is szakadt nadrágodat szakítod még jobban szét. Nem mintha ellenemre lenne, ha leesne rólad, de tarts meg a hálószobába – kacsintott, mire én erősen belebokszoltam a karjába.

 – Idióta. Itt mindenki annyira perverz – mondtam, majd bevágtam a durcát és Eza előtt ballagtam, bele se gondolva, hogy ezzel neki teszek jót, mivel a ruhám a hátsó részénél a kelleténél rövidebbre szakadt.

Visszaértünk, én meg azonnal a szobámba, majd onnan a zuhanyzóm felé mentem, ahol vagy fél órát töltöttem, mire magamra csavart törölközővel léptem a szobába. Félve és egyben reménykedve tekintettem az ágyam felé, hátha ott fekszik majd önelégül vigyorral Nevra. De ez nem történt meg, ezért szomorúan rogytam le a fotelba, ahol Soliel üldögélt. 
Megsimogattam a fejét, mire ő kedvesen az ölembe bújt.

 – Miért érdekel ennyire az az idióta? Hiszen menyasszonya van, és olyan beképzelt, de, – itt nagyot sóhajtottam – az az egoista mégis magába bolondított. 

Felvettem az ágyra kiterített új ruhámat, amit, mint később megtudtam Miiko tett le oda. Elküldtem Solielt egy hosszabb felfedezőútra, hogy amíg ilyen levert vagyok, addig ő legalább szórakozzon egy kicsit, majd kiléptem a folyosóra.

 – Sam – hallottam meg Jamon hangját a folyosó végéről. Oda somfordáltam hozzá és kérdőn tekintettem fel rá.

 – Igen Jamon?

 – Sam segíteni Jamon? – nézett rám kérlelően. 

 – Miben kell? – Jamon nem válaszolt, csak megragadta a karomat, majd nem túl gyengéden beráncigált egy terembe, ahol különböző sötét ruhákba bújtatott lények ültek és fütyültek rá, hogy mi történik körülöttünk.

 – Sam ők Árnyék gárda. Nem hajlandó tenni amit kell. Szólni rá! 

 – Miért én? – kérdeztem, de addigra Jamon már eltűnt. Ránéztem a tagokra. Volt köztük fiatal és idősebb, illetve korombeli, voltak fiúk és lányok.

 – Csináljátok, amit kell! – szóltam rájuk, de nem nagyon hatotta meg őket a jelenlétem. Mintha egy csapat lázadó tinédzsert kéne fegyelmeznem. Már kérleltem őket egy ideje, mikor az egyik felemelte a tekintetét és gúnyos vigyor jelent meg az arcán.

 – Nevra szagod van – jegyezte meg.

 – Miért lenne Nevra szagom? – hökkentem meg, de már mindenki felkapta a fejét és egyet értően bólogattak az előző fiúval.

 – Ú, te vagy Sam, Nevra jövőbeli felesége? Azta – szólalt meg az egyik lány. Értetlenül kapkodtam a fejemet körbe körbe, de csak susmogást hallottam mindenhonnan.

 – Milyen jövendőbeli? Miről beszéltek? 

 – Nevráról és rólad – vont vállat az egyik vörös hajú lány. – Naphosszakat gondolkodik rajtad. És, hogy ezt honnan tudom? A gondolatolvasás egy csodás képesség, nemde?

 – Szálljatok már le szegényről! A végén még megy panaszkodni a férjecskéjének – nagyot toppantottam a lábammal, ami hatott. Gyorsan összegeztem a gondolataimat, mire arra jutottam, hogy a leghatásosabb módszer az, ha bevallom, hogy sellő vagyok.

 – Akkor játszunk így! Sellő vagyok, ezzel mindent elmondtam. Ha nem akartok botrányt, akkor lássatok a dolgotokhoz egy-kettő – mintha mindenkiben megfagyott volna a vér, sokan fel is pattantak és rohantak a dolgukra, de páran még mindig ijedten néztek.

 – Lehetetlen és ezzel nem szép dolog viccelni – szólalt meg az egyik srác.

 – Viccen kívül. Gyerünk! – a helység kiürült, én meg átvetettem a hajamat a hátamon, majd további elfoglaltság után indultam. Végül az alkimista laborban találtam magam, ahol Eza nagyon kotyvasztott valamit.

 – Légyszíves menj most ki, fontos dolgot csinálok! – szólt rám, de mikor látta, hogy nem óhajtok elmenni, megforgatta a szemeit, majd tovább főzött. Elmélázva néztem a forgolódó alkimistát, míg végül meguntam és beszélni kezdtem hozzá.

  Ezarel, mért vagy velem bunkó mostanában?  mondtam ki, ami elsőnek eszembe jutott.

  Bunkó? Mire gondolsz?  emelte rám kíváncsi tekintetét, majd letette a kis palackokat a helyükre, és leült velem szembe.

  Hát, beszólogatsz, kerülsz, ilyenek   Ezarel csak hallgatott, majd egy csábos vigyor kíséretében ennyit mondott:

  Csak azokat piszkálom, akiket kedvelek - a maga humorában jó vicc volt, de én most nem nevettem rajta. Ezarel közelebb húzott magához, de nem szólt többet. Mert hallottam a szívverését olyan megfogalmazhatatlan érzés fogott el, ami jólesően simogatta a lelkem.

*Nevra*
Már egy nap is eltelt, de még mindig a vártoronyban szenvedtem Leeanával, aki egyre csak hisztizett.

  Maradj már csöndben!  rivalltam rá. Ő elsőre megszeppent, majd gőgösen elfordította a fejét és beült a sarokba. Mindig ezt csinálta, aztán öt perc múlva ismét zaklatott a hülyeségeivel. Sam járt az eszemben. Felforgatta a gondolataimat és bárhová néztem, csak az ő arca villant be.
Istenem, mennyire vágyom rá, hogy megérinthessem. Még sosem vágytam ennyire valakire. Valakire, aki amióta a közelemben van, csak bajt okozott, mégis féltem. A sellő. 

  Kijönni  nyílt ki a ketrec ajtaja és a beszűrődő fény miatt hunyorogva néztem a tömzsi törpét.

  Na, végre!  szólt oda Leeana, majd arrébb lökte a törpét és elindult az egyik irányba, ám az utána szólt.

  A királynő hívatja magukat.

  Jó, majd ha lesz kedvem elmegyek hozzá  azzal eltűnt. Engem viszont a lény nem engedett el olyan könnyen így én Felícia előtt álldogáltam.

  Hol van Leeana?

  A hercegnőnek nem volt kedve jönnie - mondta a manó, majd meghajolt és elhagyta a helyet.

  Nem baj, jó leszel te is. Egyelőre. Szóval. Nem jókedvemből adom a lányomat neked. Örülnék, ha legalább picit is, de megkedvelnétek egymást elvégre férj és feleség lesztek nemsokára.

Ideges lettem erre a kijelentésre, ezért nagy lendülettel kiviharzottam a nagyteremből. Még hallottam, hogy Felícia utánam kiabál, de nem érdekelt. Leültem a folyosón az egyik ablakhoz és a szökésen agyaltam. Jelen pillanatban egyik ötletem sem volt kivitelezhető, ezért a rácsos ablakon bámultam ki.

  Hiányzik. Tehetetlen vagyok  a negatív gondolatok csak cikáztak a fejemben és egy könnycsepp is legördült az arcomon, amit azonnal letörölte. A büszkeségem nem engedte, hogy sírjak.

2017. április 16., vasárnap

14.rész - Mert testileg, ugyanolyan, lelkileg, összehasonlíthatatlan

Sziasztok!
Először is BOLDOG HÚSVÉTOT MINDENKINEK! Másodszor pedig. Én kitaláltam, hogy majd írok egy különkiadást, de tekintve, hogy ez későn jutott eszembe ezért az pár napot késni fog. Viszont, megírtam az új részt, amihez kellemes olvasást kívánok.

Ha te is úgy érzel, mint én, gyere utánam. Ha nem jössz, tudni fogom, és békén hagylak. 

Nem tudtam mit csináljak. Így visszagondolva, simán átléphettem volna azon az átkozott lyukon, megcsókolhattam volna Nevrát, aztán boldogan éltünk volna, míg meg nem halunk. Nem én helyette ott tébláboltam, mint egy idióta és se előre se hátra nem léptem. Nem vettem komolyan Nevrát, holott nem volt okom megkérdőjelezni. Vagyis volt, de abban a pillanatban nem azért nem léptem át az ajtón. Hangos sóhajt hallottam a falon túl, én pedig zavartan leültem a földre, a hátamat a falna vetettem és el akartam tűnni. 

 – Miért nem megyek át? Egy karnyújtásra vagyok Nevrától, én mégsem ragadom meg a lehetőséget. De valahogy nem megy. Ő annak a ribinek a vőlegénye – gondolkodtam. Lehunytam a szemeimet, majd próbáltam elfelejteni az egészet. Eldaryát, a sellőket, de legfőképpen Nevrát. 
Kis idő elteltével, kinyílt a cellám ajtaja, és egy fekete ruhás ember állt ott. Kirohantam, majd támadásba lendültem, de ő letérdelt elém.

 – Nem akarlak bántani – mondta. Feltápászkodott, majd leemelte a maszkot magáról. Kényelmetlenül érezhette magát, mert rögtön elfordította a fejét. Fekete haja eltakarta szemét, de én kíváncsian fürkésztem és akkor megláttam. Emberem úgy nézett ki, mint Nevra. A vonásai, az arcvonalai, a szeme. Mint két tojás.

 – Max?! – hallottam meg Nevra ideges és indulattal teli hangját. Sosem láttam még ennyire feldúltnak és egy picit meg is ijesztett ez a látványa. Még mindig nem győzött meg ez a Max, ezért támadó állásban maradtam.

 – Nevra? Rég láttak! – köszönt Max. Értetlenül ugrált a tekintetem a két fiú között, akik olyan ellenségesen méregették a másikat, mintha mindjárt egymásnak esnének. Odaléptem Nevra rácsához, és megpróbáltam kinyitni azt, de nem sikerült így kérlelően néztem Maxra, hogy segítsen, de ő mit sem törődve semmivel támasztotta az egyik falat. 

 – Segíts már! – szóltam rá, mire neki is hasonló mosoly jelent meg az arcán, mint amilyen Nevráé szokott lenni. 

 – Mit kapok érte? – kérdezte.

 – Tőle nem kell semmi! – kiáltott fel Nevra. Ráemeltem villámló tekintetemet, mire hátrált pár lépést. Nem tudtam mi történt köztük, de valahogy sejtettem, hogy nem kedvelik egymást, viszont nekem lehet, hogy mindkettőjük segítségére szükségem lesz, így odaléptem Max elé.

 – Mi kell? – adtam be a derekam. Ő közel hajolt hozzám. Illata hasonló volt Nevráéhoz, de valahogy mégis más érzést adott vissza. 

 – Te – suttogta a fülembe. Ledermedtem, amit észre is vett, mert kaján vigyorra húzta a száját, én pedig legszívesebben felpofoztam volna. Dühösen hátrébb léptem, majd Nevra zárkájához mentem, de az addigra üres volt és amint kellő távolságra voltam Maxtól, Nevra megtámadta őt. Tudatosult bennem, hogy a falon vájt lyukon átmászott az én nyitott cellámba és ott kijött.

 – Rohadék! Hogy a véred vinne Evann folyójába! – üvöltötte Nevra, cseppet sem törődve azzal, hogy az őrök bármikor megjelenhettek. Nem is kellett sok idő, hamarjában megtelt a börtön fekete ruhás emberekkel, akik viszont nem kezdték külön választani a birkózó fiúkat, hanem kellő távolságból drukkoltak ki ennek, ki annak.

Éppen Max volt felül, de ez nem volt már biztos állás, mivel a következő pillanatban Nevra került előnybe és nagyokat ütött Maxra. Mindkettőjük feje már vérzett, testükön apró sebekből lassan csordogált a vörös folyadék.

 – Mennyiben fogadunk, hogy a hercegnő vőlegénye fog veszíteni? – hallottam a hátam mögül. Idegesen pillantottam hátra, majd odafutottam a harcoló vámpírokhoz, hogy leállítsam őket, de nálam valaki gyorsabb volt.

 – Mi folyik itt? – Felícia hanga áthasított a tömegen. Mindenki elhallgatott, és lefagyott még a fiúk is abbahagyták a küzdelmet. Minden olyan gyorsan történt. Az őrök hirtelen támadásba lendültek, és újra csapdába zártak engem és Maxet, azonban Nevrát elhurcolták. Félve néztem utána, de már eltűntek az őrök is, és egyedül maradtam Maxszel.

 – Hogy a fenébe tudnék kijutni? – kavargott a fejemben, de Max teljesen nyugodtnak látszott. 

 – Ne idegeskedj már! – mondta, és lenyomott a földre. Akárhogy kapaszkodtam ő erősen tartott. A könnyeim elkezdek lecsorogni az arcomon. A sok feszültség miatt, hisztérikus sírásba törtem ki, de Nevra hasonmása nem foglalkozott ezzel. Ekkor elsötétült előttem a világ és nagy nyomás nehezedett a testemre. Olyan volt, mintha elájultam volna, de mindent érzékeltem magam körül. 
Rémült voltam, kimerült és rohadtul nem éreztem magam jól. 

 – Nevra! Segíts! – üvöltöttem a sötétségbe, de Nevra nem jött és akkor jöttem rá, mekkorát hibáztam.

*Max*

Miért is vállaltam el, hogy segítek ennek a szörnyetegnek? Hiszen ezekre csak rá kell nézni, és a vámpír rögtön tudja, a föld is egymásnak teremtette őket. Akkor mi a francért kell nekem bele rondítani ebbe a nyálas drámába?

 – Na szép, átkot szórtál rá? – kérdeztem a vezetőm. A démoni nő kezén kígyók tekeregtek, ruhája most is alig takart valamit, amit bár nem bántam, most kifejezetten idegesített.

 – Csak azért, hogy nyugton maradjon, míg beszélünk – mondta, majd leültetett a földre, és az ölembe ült. Csábos tekintettel nézett le rám, amivel tudta, hogy bármire rávehet. Blúzát még jobban kigombolta és hiába próbáltam elfordítani a fejemet, ő gyengéden magához húzta az arcom és csókot lehelt az ajkaimra.

 – Érd el, hogy utálják egymást, és megkaphatsz! Bármit megtehetsz velem – súgta a fülembe. Olyan régóta sóvárogtam az érintéséért, és most csak annyit kéne tennem, hogy szétválasszak kettő embert, de nem megy.

 – Utállak – mondtam, mire ő csak felnevetett.

 – Imádsz utálni – azzal, mintha ott se lett volna, eltűnt, a földön fekvő lány, pedig felkelt. Még csak a nevét se tudom. Most vettem csak észre, hogy ruhája teljesen tönkre van menve, rengeteg helyen szakadt és nem sokat takar.

 – Ki volt ez a nő? – kérdezte. Lesokkoltam. Ő neki ezt nem kéne tudnia. Miért tudja? Hogyan hallotta? De lehet, hogy ő ...? Nem az kizárt. 

*Nevra*

A nagyterembe hurcoltak, ahol már csak a holdfény világította meg a helyet. Ott volt a menyasszonyom, Felícia és vagy hatezer őr.

 – Mégis, hogy képzelted? Ez nem vőlegényhez illő viselkedés – oktatott a nő.

 – Ki mondta, hogy vőlegényhez illően fogok viselkedni? Ti se viselkedtek úgy, mint akik hú de örülnek ennek az egész semminek. Mert ez semmi! – ismételtem magam sokadjára.

 – Én se akarom ezt az esküvőt – kontrázott Leeana is. 

 – Elég legyen! A várszobába foglak zárni titeket, ha nem hagyjátok abba! – kelt ki magából Felícia.

 – Hajrá – mondtam, de itt már én is éreztem, hogy túllőttem a célon, mivel a következő pillanatban egy elzárt kis helyen találtam magam Leeanával. Életemben nem éreztem magam ennyire idegesnek, és legszívesebben kiültem volna egy szirtre egyedül.
Vagy inkább nem egyedül?

Nagyon bántott, hogy Sam nem jött utánam. Nem kiáltott rám, vagy ölelt meg, vagy akármi, hanem leült a földre és nem is foglalkozott velem. De ugyanakkor amikor kiszabadult annak az idiótának köszönhetően, akkor rögtön odajött a cellámhoz.

 – Nem kéne rajta annyit agyalnod – törte meg a csendet Leeana.

 – Mi?
 – Ugyan már Nevra. A nyakamat rá, hogy azon a sellőn agyalsz. Ébredj már fel! Emlékszel mi volt akkor, mikor egy vámpír és egy sellő kapcsolatba került? Ez nem egy nagyon szép, tündérmese, ez a valóság kelj már fel!

 – Nem is rajta gondolkodtam – hazudtam, de a lány arcáról hamar leolvastam, hogy nem hisz nekem. Végül vállat vont, és beült az ablakba onnan bámulva a sötét birodalmat. Én pedig tovább merengtem a semmibe.

*Sam*

 – Milyen nő? – adta a hülyét Max. De biztos voltam benne, hogy volt itt egy nő. 

 – Ne hazudj! Itt volt az a valaki – de ő figyelmen kívül hagyta azt, amit mondtam. Közelebb jött hozzám, én viszont próbáltam távolodni tőle.

 – Régóta figyellek már. Mindent tudok veled kapcsolatban, csak egy dolgot nem értek. Mit szeretsz Nevrában? – a szavai. Mintha ezer apró tű szúrt volna hirtelen át. Tudtam, hogy hazudik, de mégis megijesztett. Honnan tudna rólam bármit is? 
Féltem. A mai napon sokadjára, de féltem. Nagyon.

 – Nem szeretem – csak ennyit tudtam kinyögni.

 – Tényleg? – közelebb hajolt hozzám, és megcsókolt. Akár mennyire is próbáltam ellökni magamtól, ő erősen tartott és egyre követelőzőbben dugta nyelvét a számba. Mikor végre elhajolt, kaján vigyor jelent meg az arcán, és ennyi kellett nekem. Képen vágtam.

 – Menj a francba! – azzal a cella egyik végébe kuporodtam. Max viszont nem hagyott békén, odajött hozzám, és megpróbálta leszedni a ruháimat. Üvöltöttem, zokogtam, könyörögtem, de ő nem hagyott.
Ekkor hirtelen valaki kinyitotta a zárkánk ajtaját és rávetette magát Maxra. A földön birkóztak, én meg próbáltam takargatni magam. 

 – Á – hallottam Max hangját. Minden abba maradt. Hirtelen csönd lett, és a megmentőm elém térdelt. Nem éreztem semmit, a hangok is tompák voltak, fáztam és nem tudtam tisztán gondolkodni. Kábán omlottam megmentőm karjaiba. Könnyeim áztatták az arcomat, egész testem erőtlen volt. 

 – Jól vagy? 

2017. április 9., vasárnap

13.rész - Mert nem minden az, aminek látszik

 – Vissza kell mennem! – toporzékol a lány, aki kimentett minket. – Ha meglátják, hogy eltűntem nekem végem. Engedj el!

De Valky nem eresztette, sőt kérdőn nézett az idegen szemébe. Mintha valami válasz után kutatott volna. Sötétedett, és az erdő lakói is kezdet nyugovóra térni, viszont nekem volt egy olyan érzésem, hogy mi nekünk sok idő lesz mire ágyba kerülünk. 

 – Hogy hívnak? – kérdezte az obszidián gárda vezetője.

 – Lisa, most már elengedsz? – hisztizett. Megforgattam a szemem, majd egy hatalmas sziklára telepedtem le. Lábamat magam elé húztam, és átöleltem, miközben figyelemmel követtem a kihallgatást. Ezarel is beszállt a faggatózásba, én pedig az egyik bokor környékén mozgásra lettem figyelmes. Közelebb mentem, amit senki nem vett észre, egészen addig, amíg egy éles vakkantás nem hasított a levegőbe. Egy sebzett bébi fekete kutya jött elő, és hozzám kezdett közeledni. Persze, a többiek rögtön támadni akarták, de én megsajnáltam szegény párát, ezért mikor a lábamhoz dörgölőzött megvakargattam a fülét.

 – Hát te? – kérdeztem tőle, és közelebb hajoltam a sebéhez. Nem volt mély, de nagyon fájhatott neki, mert eléggé sántított.

 – Sam, hagyjad, megölöm! – kiáltott rám Nevra, és már indult is a lényhez, de én magamhoz szorítottam a teremtményt.

 – Megsebesült. Nem bánt, nézd meg, nem aranyos? – emeltem fel a kis bébi kutyát. Ő félénken pillantott Nevrára, aki még mindig bizalmatlanul vizsgálta az állatot. A mellkasomhoz szorítottam a bébit, amit Nevra irigyen nézett végig. Nem voltam kíváncsi mi jár a fejében. Megfordultam, majd elindultam a hadiszállás felé, de akkor egy fekete alak állta az utam. Felismertem. Ő volt az egyike annak a két embernek, akik elraboltak minket Krómmal.
Tompa fáradságot éreztem, majd a földre zuhantam a kutyát szorongatva, aki megszeppenve bújt hozzám.

Nevra

 – Sam! – üvöltöttem fel, majd odarohantam a vámpír gyorsaságomat kihasználva a földön fekvő lányhoz. Akkor értettem meg, hogy az egész csali volt, mikor a lányhoz léptem és a teste porrá vált. Csapda. Hiába akartam hátrálni, akkor már a körön belül voltam és a fekete ruhás férfi vissza teleportált engem és magát oda, ahonnan indultunk.

Az agyam csak kattogott és kattogott. Ha nem Sam volt az, hanem csak egy klón vagy hasonló, akkor én nem csókolóztam Sammel. És ami még fontosabb. Hol a francba van akkor Sam? Életemben nem voltam egyszerre ennyire ideges és nem rettegtem még ennyire. Mi történik körülöttem? 

 – Hogy képzelted, hogy elszöksz? Három nap múlva esküvő! – rontott nekem Felícia, nyomában pedig Leeana tipegett. 

 – És te? Te hárpia! Hol van Sam? Mit tettek vele? Ha megtudom, hogy baja esett, nem fog érdekel ki vagy, megöllek – üvöltöttem. Kikelve magamból, villámló tekintettel néztem a nőt, aki úgy tűnt kicsit megijedt tőlem. 

 – Megmutatom hol van – lépett mellém Leeana, és karomnál fogva vezetett. Felícia idegesen meredt a lányra, akit úgy tűnik nem nagyon hat meg a dolog. Az épület legaljába mentünk, ahol egy sötét kamra szerű helyiségbe léptünk be. 

 – A sellők nem bírják a bezártságot – jutott eszembe. Leeana megállt az utolsó ajtó előtt, majd visszafelé indult. 

 – Köszönöm – kiáltottam még mielőtt lenyomtam a kilincset. Féltem, hogy mi vár ott rám.

 – Tudod, nekem sem fűlik a fogam ehhez a házassághoz, szóval jó lenne, ha valamit kezdenétek azzal a lánnyal. Felőlem vedd el hamarabb, mint engem, vagy essen teherbe, mit bánom én – azzal eltűnt. Benyitottam a helyiségbe, ahol ott feküdt Sam.

Odarohantam hozzá. Arca hamuszürke volt, haja kifakult, lábain sebek voltak, ruhái szakadtan lógtak rajta, szinte alig takart valamit.

 – Sam! – suttogtam a nevét, miközben magamhoz öleltem a élettelennek tűnő testét. Éreztem, hogy a vér egyre lassabban csörgedezik az ereiben és ha nem találok ki gyorsan valamit meghal. Megmozdította a fejét, és halkan alig hallhatóan mondta:

 – Meghalok – még erősebben tartottam a hableányomat.  Ráterítettem a köpenyemet, majd szidtam az eget. Életemben nem örültem volna annyira, ha Ezarel besétál azon az ajtón és segít valamit, de ez nem történt meg. Egyedül kell megoldanom. Gyorsan végig gondoltam azt, amit tudok a sellőkről és az emberekből.

 – Víz kell – jöttem rá. Szétnéztem, de egy csepp folyadékot se láttam, miközben Sam egyre jobban haldoklott. Felkaptam, majd rohantam vele. Az egész palotát vagy kétszer végig futottam, de nem találtam semmit. Már azon voltam, hogy kimenjek az épületből, de az őrök nem engedtek. Tehetetlenül és kimerülten zuhantam a földre, karjaimban a félholt Sam. Kisimítottam egy tincset az arcából, mire fáradtan nyitotta ki a szemét.

 – Nevra – lihegte. Akkora kő esett le a szívemről, mint még soha sem. Ekkor jutott eszembe, hogy a sellőknek a fény is nagyon fontos, és ha sokáig vannak sötétben olyan állapotba kerülhetnek, mint Sam volt. De hála az égnek, csak volt.

 – Mi történt? – kérdezte, de nem volt erőm válaszolni. Fáradtan dőltem neki a falnak, az ölemben Sammel, akit a mellkasomhoz húztam. Lehunytam a szememet, és csak a lány szívverését hallgattam. Vagy fél órát ülhettük így, mikor Sam gyengéden megsimította az arcomat, és kedves mosollyal nézett.

 – Mi lenne, ha elmennénk a Burger Kingbe ahol ennénk valamit, és elmesélnéd mi történt?

 – Burger micsoda? Az valami kaja nálatok? – értetlenkedtem.

 – Ja tényleg. Itt Eldaryában még egy gyorsétterem sincs. De csórók vagytok – nevetett. Hangja még erőtlen volt, de legalább volt. Nagyon megnyugodtam, és legszívesebben megcsókoltam volna, de nem tudtam mit szólna hozzá.

 – Főleg, hogy nem Eldaryában vagyunk – mondtam kesernyés mosollyal. Sam értetlenül nézett rám, majd kíváncsi tekintettel várta a magyarázatot.

 – Szóval itt vagy férjecském – lépett oda hozzánk Leeana. Ebbe meg mi ütött? Eddig nem úgy volt, hogy ő se akarja ezt a házasság dolgot? 

 – Férj? – ekkora Sam nagy lendülettel felállt, majd elindult a börtön irányába. Mintha féltékeny lett volna, de ez most nem az aranyos féltékenység volt. Inkább amolyan, amit ha nem magyarázok meg gyorsan, nagy botrány lesz.

 – Miért mész a börtön felé? – kiáltott Leeana Sam után, aki ijesztően megfordult. Tekintete fagyos volt, mint aki embert tudna ölni a szemével.

 – Mert a börtönben legalább nincsenek ekkora férgek – ez fájt. Utána akartam indulni, de előtte volt pár nem kedves szavam ehhez a cafka Leeanához.

 – Nem azt mondtad, hogy te se akarsz esküvőt? Akkor mire volt jó ez? 

 – Csak azért segítettem, hogy egy picit megkedvelj. Drágaság, én nem érzek se gyűlöletet, se szeretet. Nekem annyira mindegy, hogy kinek a képét kell bámulnom életem végéig. És jó látni, ahogy szenvedsz – gúnyosan nevetett fel, én meg tehetetlenül indultam Sam után. Talán még ki tudom magyarázni.

Sam


Én idióta. Hogy is gondoltam, hogy én meg Nevra. Ugyan már. Ez a bugyihajcsár azzal játszik mindig akivel akar. Fogalmam sem volt, hogy merre megyek, csak mentem. Előre. Hátranézés nélkül. Ekkor véletlenül neki mentem valakinek. Az illető jó egy fejjel magasabb volt nálam, sötét ruhát viselt, mint itt szinte mindenki. Haja kócos tincsei a szemébe lógtak, ami csak az arcát keretezték.

 – Nocsak, nocsak. Egy sellő – mondta gúnyosan az illető. Végig néztem magamon, hogy miből jött rá, hogy sellő vagyok, de semmi erre utalót nem találtam. 

 – Öhm, honnan tudod, hogy az vagyok?

 – A szagodról kedves. Már bocs, de messziről érződik. Dav vagyok, te? – kérdezte.

 – Sam – mutatkoztam be szűkszavúan.

 – Melyik őrnek is szóljak, hogy az egyik fogoly kiszökött? Vagy esetleg ne szóljak? – beharaptam a számat. Noha elsőre szimpatikus volt a fiú, hamar rájöttem, hogy mindenből hasznot fog húzni. Ettől függetlenül csak kérlelően néztem rá.

 – Bármit megteszek – szabadkoztam.

 – Ha nem az őröké, akkor az én foglyom leszel. Csábító ajánlat? – felemelte az államat, hogy jobban a szemébe nézzek, de ekkor valaki átkarolta a vállamat, és arrébb húzott pár métert Davtól. Hamar rájöttem, hogy Nevra az a valaki.

 – Mit is szeretnél a barátnőmtől? – kérdezte. Ledobtam magamról a kezét, majd a két fiú közé álltam.

 – Nem vagyok a barátnőd. Neked ott a kis szajha feleséged. Ami meg téged illet. Nem tárgy vagyok. Hagyjatok békén, én hazamegyek! – hisztiztem. Noha ötletem sem volt, hogy hogy a viharba kerülnék haza, de ez volt a legjobb ötlet, ami eszembe jutott.

 – Ki a szajha? És mit keresel itt? – lépett elő egy nő a folyosó végéről. Mintha egy rossz szappanoperában lennék, úgy éreztem magam. 

 – Őrök! – kiáltotta Dav. Több őr lefogott engem, meg Nevrát és a börtönök felé vezettek minket. Kapálóztam, ahogy tudtam, mégse sikerült szabadulnom. Engem és a vámpírt külön cellába zártak, de szomszédos volt a zárkánk, így nem voltam teljes nyugalomban a fiútól.

Az éj közepén át is tört a köztünk lévő fal, és Nevra lépett át. Hozzám lépett, én hátráltam de csak a falig jutottam. Ott a vámpír a kezeimet a fejem fölé szorította, és a másik kezével a számat tapasztotta be.

 – Hallgass meg! Kérlek. Utána békén hagylak. Leeana nem a feleségem és csak kényszerből veszem el. Valami béke miatt, és bárhogy ellenkezek, nem tehetek mást. Én téged szeretlek, fogd már fel! – lesokkoltan álltam ott. Nevra a fülemhez hajolt és folytatta. – Most elengedlek és kimegyek a falon vájt lyukon. Ha te is úgy érzel, mint én, gyere utánam. Ha nem jössz, tudni fogom, és békén hagylak.

*Folytatás következik*